A terek rendezésétől a történetek irányításáig
Körülbelül hétéves lehettem, amikor elhatároztam: lakberendező lesz belőlem. A húgommal órákon át rendeztük be a harcfiguráink életterét, és miközben a bútorokat tologattuk, egész univerzumokat építettünk köréjük. Ezek a játékok voltak az első lépéseim a történetmesélés felé. Hamar rájöttem, hogy nemcsak a látvány, hanem a narratíva is az én kezemben van: szerettem kiszínezni a valóságot, meghökkenteni a hallgatóságomat, és figyelni, hogyan hat az emberekre az, ahogyan eladok egy sztorit. Már kisiskolásként, tudat alatt is a percepcióval és az archetípusokkal játszottam a verseimben, meséimben.
Tudatos álmok és az első képkockák
A filmkészítés világa Jackie Chan hatására nyílt meg előttem. A filmjei végén látható bakiparádék azt hitették el velem, hogy a filmezés nem munka, hanem tiszta szórakozás és végtelenül egyszerű folyamat. Ezzel párhuzamosan felfedeztem a tudatos álmodás képességét is. Éjszakánként saját belső mozit rendeztem, ahol én irányítottam a cselekményt, sőt, volt, hogy sorozatként folytattam az előző éjjel félbehagyott történetet. Ez a „második játszótér” megtanított arra, hogy a képzeletben minden lehetséges – még ha olykor frusztráló is volt, amikor a tudatos álomban elmentem az iskolába, majd fel kellett kelni és a valóságban is elmenni.
A technológia bűvöletében
Bár a rendezői szék hívogatott, engem kezdettől fogva a filmezés technikai oldala, a vágás és a képi megvalósítás ragadott magával. Az első videós telefonommal, egy Samsung SGH-J700H-val kezdtünk el rövidfilmeket forgatni a barátokkal, majd 2009-ben jött egy mára már megmosolyogtató minőségű, ,,Full HD” Toshiba kamera. Ezzel készült el a Test-Vérek című, zéró költségvetésű horrorfilmem is. Akkor még eszembe sem jutott rendezőként gondolni magamra, egyszerűen csak élveztem az alkotás minden percét.
A sorsfordító pillanatot Ilisie Luminița tanárnőm hozta el 2011-ben, aki látva a filmezés iránti rajongásomat, rávett egy román népmese modern adaptációjára. A Povestea lui Harap-Alb – varianta modernă volt az első nagyszabású produkcióm, amiben tanárok és diákok egyaránt szerepeltek. Itt aggatták rám először a „rendező” címkét, ami akkor még furcsán hangzott, hiszen én leginkább operatőrnek és vágónak éreztem magam.
A mélyvíz: „Túl Drága Kirohanás”
2012-ben azonban egy minden eddiginél merészebb vállalkozásba fogtam: elindítottam a saját, független nagyjátékfilmes projektemet. Naiv voltam és végtelenül ambiciózus.
A „Túl Drága Kirohanás” forgatása négy éven át tartott. Ebben a projektben én voltam mindenki: rendező, producer, operatőr, vágó, colorist, kellékes és ha kellett, takarító is. Megtanultam a saját bőrömön, hogy mi történik, ha egyedül kell a hátamon vinnem egy produkciót. Mire a filmet 2016 augusztusában kétszer is bemutattuk a moziban, már több releváns szakmai tapasztalat volt a hátam mögött, mint amit az azt követő öt év egyetemi képzés alatt összesen kaptam.
Hol tartok ma?
Az út során elkészült a „Mariann” 2016, az „Egy Morzsa Éneke” 2018 és a diplomafilmem, a „Felszabadulás” 2019 is. Bár ma már mesteri diplomás filmrendező vagyok, a szívem mélyén megmaradtam annak az alkotónak, akit a vizuális építkezés – az operatőri munka, a vágás és a fényelés – mozgat meg igazán. A rendezésre ma már úgy tekintek, mint egy átfogó vízióra, amit szívesen vállalok el bármilyen projektben.
